Diósd története

2020.02.10. | Múltunk

Dózsa Lajos tanulmánya

Forrás: Élni és vállalkozni Diósdon. Szerk.: Kiss Zoltán. Kornétás Kiadó, 2000

Közli még: Görögné Horváth Katalin: Az én Diósdom. Kornétás Kiadó, 2009

Diósd egyike legrégebben lakott településeinknek. Északról Törökbálint, nyugat-délnyugatról Érd, délkelet-keletről Budapest határolja. Ma kb. 8000 fő községünk lélekszáma. Területe 574 hektár. 1950. január l-jével csatolták Érdhez Dióskerttelepet és Diósdligetet, emiatt csökkent az egykori 855 hektárnyi terület a maira. Közigazgatási hovatartozása a történelem során gyakran változott. „E helységet hol Fejér, hol Pest, hol Pilis megyéhez számítják az oklevelek, miből következik, hogy e három megye határán feküdt.” – írja dr. Csánki Dezső Magyarország történelmi földrajzáról szóló munkájában. A korai okleveles anyagok bizonysága szerint Diósd a XII. századtól a török korig Pest megyében található. A török kor után sorolták Fejér megyéhez, ahova egészen 1946. január 1-jéig tartozott. A község neve a dió szó származéka, de valószínű, hogy az itt birtokló Diód nemzetségről és nem a csonthéjas gyümölcsről kapta nevét.

A kedvező földrajzi tényezők hatására, már az őskorban megtelepedett ezen a tájon az ember. Itt hagyta keze nyomát a környező hegyek barlangjaiban, ahol titokzatos, méhkas alakú vermekre bukkantak a kései utódok a homokbánya művelése során. Kőbalta- és csiszolókőtöredékek, cserépedények, laposbalta öntőmintái, kezdetleges ékszerek kerültek felszínre a gödrökből. A leleteket a kora bronzkori nagy-révi kultúra fejlett szakaszához sorolta Patay Pál régész. A távoli múlt emlékei mind az egykor itt éltek életéről vallanak, akik ismerték a fémöntés technikáját, a fazekasságot, tehát az első kézműves mesterségek értői voltak. Akadnak vermek, melyekből agyagkanál, agancskapa, állatcsontok és növényi magvak is előkerültek. Nyilvánvaló tehát, hogy megművelték a földet, letelepedett életmódot folytattak, a növényi táplálékokat esetleg raktározták. Községünk őskori emléke a Szidónia-hegy nyugati felén található húsz – ma már védett – kaptár-fülke is. Változatos alakjuk (trapéz, félkörös, szögletes), érdekes formájuk régóta foglalkoztatja a kutatókat. Rejtekhelyek voltak, vagy kultikus célt szolgáltak? Egy biztos: tudatos emberi munka eredményei.

A község délnyugati határában a lankás domboldalon található egykori üdülőtelepen az 1940-es évek elején Halász Árpád gyűjtött rendszeresen régészeti leleteket. Jelentései szerint újkőkori, bronzkori edények, avarkori orsógomb és többek között egy S alakban enyhén meghajló karcolt díszítésű bronztű, vaskés, különböző formájú csatok kerültek elő innen.

A római korból kevés leletanyag áll rendelkezésünkre. Az egykori római hadi út maradványai, valamint két észak-déli tájolású sír az, amit sikerült feltárni. A sírládák egyikén, melyet Traianus uralkodásakor állítottak, felirat olvasható: ALORIX/BASSI F(ilius) DECV/RIO ERAV/ISCUS ANN (orum) XXXV H(ic) S(itus) E(st)/F(ilius) P(ater) P(osuit) vagy P(atri) P(osuit) vagy P(atri) P(ientissimo); a másik érdekessége a benne talált bronz ékszerek (karperec, pántgyűrű).

A honfoglalás utáni időkről már sokkal többet tudunk, hiszen az írásbeliség terjedése következtében számos oklevél áll rendelkezésünkre. Diósd, melynek nevét „csaknem mindig másképp és másképp írják”, eredetileg Diód (Dyod, Gyod, Gyog, Gyogh, Gyough, Gyoug-h) alakban használatos.

A letelepedés, faluforma a Duna jobb partján viszonylag korán jött létre. Elsősorban királyi birtokokat vagy királyi emberek birtokát találjuk itt. Az államalapítás idején már feltehetően népes faluról királyunk jegyzője, Anonymus a honfoglalás kapcsán megemlíti: „Árpád… Kendnek földet adományozott Attila király városától Százhalomig és Dyodig, fiának meg egy várat népe őrizetére.” (Pais Dezső) Ez a krónikarészlet ugyan csak azt bizonyítja, hogy a XII. században már létezett Diósd, de valószínű, hogy a Névtelen jegyző olyan helységeket sorakoztatott fel művében, amelyek legalább évszázados múlttal rendelkeztek. A Szent Gellért-legenda és az ezt átvevő krónikák tanúsága szerint pedig állíthatjuk, hogy 1046-ban már templomos hely Diósd. S ha Szent István törvényét is felidézzük („Tíz falu építsen egy templomot”), hozzátehetjük, jelentős településnek kellett lennie.

Nézzük meg, hogyan eleveníti fel a Gellért-legendát a Képes Krónika! „…Gellért, Besztrik, Buldi és Beneta püspökök, valamint Szolnok ispán elindultak Fehérvárról Endre és Levente herceg elé, hogy tisztességgel fogadhassák őket. S midőn az említett püspökök abba a helységbe értek, amelyet Diódnak neveznek, Szent Szabina templomában misét akartak hallgatni, mielőtt uraik elé járulnak.” (Geréb László ford.) Itt töltötték az éjszakát 1046. szeptember 23-án, s a reggeli mise közben hirdette ki kísérőinek Gellért püspök éjjeli látomását, amiből arra következtetett, hogy vértanúhalált fognak halni. Az utolsó mise vélt helye búcsújáróhellyé vált az idők során.

Az Árpád-házi királyok trónviszályaiban is feltűnik Diód. A fehérvári veresége után menekülő IV. István ellenkirályt itt fogta el egy Elek nevű pór. III. Béla 1193. évben kelt oklevele a fejérvári keresztesek birtokai között említi. A tatárjárás alatti sorsa ismeretlen, de a későbbi oklevelek azt bizonyítják, hogy Diósd továbbra is jelentős hely volt. (Az Anjou-korban 1332 és 1337 között keletkezett pápai tizedjegyzék alapján állíthatjuk, hogy ebben az időben kétszer akkora település volt, mint a szomszédos Érd.) A XIV-XV. században minimum 200, maximum 400 fő lehetett Diósd lélekszáma. Ez a népességszám általában megfelel egy középkori magyar falu átlagos nagyságának. Rendelkezett két pusztával (Fetel/Fedél? és Kewyl/Kőól?), területén két templom és kőkastély állott, amelynek építőjét Makkai László történész az 1342-ben itt birtokló Ákos nembeli Ákosban, a hatalmas Micsk (más forrás szerint Mykcs) bán testvérében látta.

Egy 1461. évi oklevélből tudjuk, hogy a vár módjára emelt kőkúria „Kőkert prédium” határain belül feküdt, és hogy itt állt a Szent Bertalan-templom is. (A XVIII. századi határjárások szerint a vártól délre helyezkedett el.) A kőkastélynak is nevezett várról 1627-ben Tholdalagi Mihály követ a naplójába az alábbiakat jegyezte fel: „…Hamzabeg szerájához közel van az a hely … ahol a régi királyok peczéreket és ebeket tartottak egy négyszögletű kőkastélyban, kit az törökök Köpekhiszárnak (Kutyavárnak) hívnak”. Az elnevezés, a hagyomány napjainkig tovább él. Nyilván a törököktől származik ez a mese, tőlük átvették az érdi rácok, majd az ekkor lakatlan Diósdra települő új népesség. Az épületet 1864-ben Fusz József diósdi jegyző már mint Érdhez tartozó objektumot említi. Ugyanebben az évben Rómer Flóris régész még három álló falát látta a ma szinte teljesen lepusztult falú kastélynak. Sokak fantáziáját megmozgatta a várrom. Még a legutóbbi idők szakirodalmában is két elképzelés tartotta magát. Az egyik szerint Mátyás király emeltette volna vadászkutyái és azok gondozói számára, a másik álláspont szerint római kori erődítmény romjait tisztelhetjük benne. A helyes megoldásra Bártfai Szabó László tapintott rá. A Kutyavárnak nevezett romokat ő azonosította először a Zsigmondkori kastéllyal. Régészeti és okleveles anyagokkal támasztotta alá e feltételezést Torma István régész, aki az elpusztult települések és elfelejtett helynevek azonosítását is hitelt érdemlően elvégezte.

Diód birtokosa kezdetben a Kartal, majd névadója, a Diódy nemzetség. Az utóbbiak néha más családokkal osztoztak a birtok területén. A Diódy nemzetség tagjai gyakran szerepeltek királyi emberként és szolgabírói tisztséget is viseltek nemegyszer. Jelentős közéleti tevékenységükről és a család kiterjedt voltáról is tájékoztatnak a korabeli oklevelek.

A XV. század elején a Csévi Sáfár és a Batthyány Csapi család is megjelenik a Diósdon birtoklók körében. Ez utóbbiak birtokpereinél nemegyszer maga az uralkodó is jelen kíván lenni. Setétkúti László birtoklása után Mátyás király Hédervári Imre országbírónak adja.

Egy sikertelen zálogosítási kísérlet után birtokcserére kerül sor. 1517-ben Dyódi-i Gergely és ákosházi Sárkány Ambrus cserélik el birtokaikat. A Sárkány-család feltehetően Buda közelében kívánt letelepedni. 1523-24-ben Sárkány Ambrus lesz az országbíró. A mohácsi csata esztendejében, 1526-ban II. Lajos király megerősítette a Sárkány-család egyezségét, mely szerint Érd, Berky, Dyod, Eben, Jenő, Tárnok, Tétény, Keszi, valamint Fejér megyében Vál és Baratka Sárkány Ambrus, János és Ferenc közös tulajdona. A Sárkányok megélik a török korszakot, de Buda elfoglalásáig (1541) nem merül fel újabb adat Diósd történetében.

A hódoltságtól az újjátelepítésig

A falu életébe a török uralom hozta a legnagyobb változást. Nem tudjuk pontosan, mikor pusztult el Diósd, hiszen a mindenkori hadvonulások útjában helyezkedett el a település. Nem kizárt, hogy már 1526-ban megsemmisült, amikor Szulejmán seregei a mohácsi csata után egészen Budáig nyomultak. A portyázó csapatok a Dunántúl java részét felprédálták, s ha mégis megmenekült volna Diósd, 1541-ben Buda elestekor biztosan el kellett pusztulnia. Az első 1546-os defter (török adóösszeírás) lakatlannak mondja „Diót pusztát”.

Diósd lakói elszéledtek vagy elpusztultak. Egy Diódi Mátyásról tudunk, aki 1559-ben és 1562-ben Budaörsön él. Feltehetően másokkal együtt menekült el Diósdról. Az életben maradásnak ez volt az egyetlen módja, a falu földrajzi helyzete és adottságai miatt.

Buda elfoglalása után a hódítók megszüntették a vármegyei közigazgatást, s az elfoglalt területeket vilájetekre (tartományokra), azokon belül szandzsákokra osztották. A török közigazgatásban Pest, Pilis megye túlnyomó része, Nógrád megye fele, a Solti szék és Fejér megye harmada alkotta a Budai szandzsákot. Pilis megye nagyobb része Acsa, Vereb és Martonvásár vonaláig, továbbá Fejér megye Duna menti része a szandzsákon belül a budai náhijéhez tartozott. Mivel a három részre szakadt Magyarország hódoltsági központja Buda volt, emiatt Diósd térsége – akár lakottan, akár lakatlanul – fontos területnek számított.

A már említett 1546-os adóösszeírás szerint „… a nevezett puszta (azaz Diósd) üres és elhagyott …”, ugyanakkor egy évvel korábban a király még megerősíti ákosházi Sárkány Amnrust Érd, Berky, Eben, Jenő, Tárnok, Tétény stb. társaságában Diósd birtoklásában is. A földesurak a török uralom elején még beszedték a jobbágyszolgáltatásokat. Sárkány János leánya, Zsófia, az esztergomi káptalan előtt tiltakozott 1560-ban, mert a naszádosok kapitánya, bizonyos Kowach (Kovács) Lőrinc, elfoglalta (a feltehetően lakott) Érd, Tétény és Berki birtokokat. Dyódot nem említi az oklevél, nyilván ekkor már lakatlan volt. Az 1565. évi Pest megyei adólajstrom már nem tartalmazza az Érd környéki falvakat, viszont az 1588. évi Pilis megyei összeírás már felsorolja ezeket. (Ettől az összeírástól kezdve számítják az Érd környéki falvakat Pilis megyéhez.)

Az összeíró mindössze 64 portát talált, pedig Pilis megyéhez számította még a Dunától egészen Tokod, Bajna, Alsó Csút, Vereb, Martonvásár és Százhalom vonaláig fekvő falvakat. A dicator (összeíró) Sóskúton négy, Berkiben három portát írt össze. Érd szerinte már lakatlan volt. A török összeírások tanúsága szerint Berki, Érd, Tétény és Sóskút lakossága gyarapodik, ellenben Diósdot és Ebent mint pusztát említik. Ugyan mind az öt török defter (1546, 1559, 1562, 1580, 1590) mint ráják (keresztény adófizetők) nélküli pusztát említi Diósdot, de a környező falvak lakói nyilván művelték határát, ugyanis haszonélvezője, török földesura volt. Egyedül 1546-ban és 1590-ben nem tudjuk, hogy ki volt a török birtokosa. 1559-ben Musztafa Nazar, 1562-ben Jovan Zagreb, 1580-ban Hüszejn, a magas porta egyik csausa a befolyó csekély javak haszonélvezője. Hosszú ideig nem hallani semmit sem Diósdról, egészen Tholdalagi Mihály erdélyi követ beszámolójáig. Majd 1675-ben említik meg ismét, amikor Illésházi Miklós 2300 forintért 12 évre elzálogosítja feleségének birtokait, köztük Érd, Berki, Százhalom, Tárnok és Diós falvakat. A források most mondják először Diósnak ezt a helyet. S ezzel le is zárul a lakatlan falu török uralom alatti története.

A megújult falu

Buda felszabadulása 1686-ban következett be. A Lotharingiai Károly és Miksa Emánuel vezette császári seregek osztrák, bajor katonáin kívül magyarok is szép számmal vettek részt a győzelem kivívásában. Különösen kitüntette magát Bottyán János ezredes (a későbbi kuruc generális), Petneházy Dávid (Thököly volt ezeres kapitánya), valamint Fiáth János, a győri gyalogosok őrnagya. A diadal után néhány esztendővel, 1689-ben összeírták a szomszédos falvakat az udvari kamara megbízásából. Johann Rädits dicator Diósdra vonatkozólag a következőket jegyezte fel: „Magyarul Diós, rácul Arasch. Elpusztult falu, a fehérvári úttól jobbra fekszik, Téténytől egy fél mérföldnyire. Török uralom alatt volt, nem lehetett megtudni, hogy hány háza, lakosa volt, és mit fizetett a török császárnak, valamint a török és magyar földesurának.

Szántói, rétjei és legelői bőven vannak. Szőlői, halászóhelyei és erdei nincsenek.” Diósd szerb nevét nyilván a szomszédos érdi rácok adhatták. Ez egyébként a magyar Diósd szerbre való lefordítása, amely később Órás falunévvé torzult.

A hódoltság után a falvak nagy részét újra kellett telepíteni. A felszabadító háborúk terheit a megmaradt csekély számú lakosságnak kellett viselnie. Ráadásul a bécsi udvar Fejér megyét – melyhez ekkor már Diósdot is számították -, az ország volt hódoltsági részeivel együtt a bécsi haditanács és az udvari kamara fennhatósága alá helyezte. Ez gyakorlatilag katonai igazgatást és ennek velejárójaként a megye népének erején felüli adóztatását jelentette. Az újszerzeményezési területnek tekintett vármegyének 15 ezer forint fegyverváltsági adót (ius armorum) kellett fizetnie. Mindezek ismeretében bizonyára érthető, hogy bár a régi földesurak birtokigényeiket felújították, de kevés hasznot húzhattak a „felszabadított” birtokaikból. Illésházi Miklós gróf ezért 1695. október 28-án Pest és Fejér vármegyei jószágait (Érdet, Tárnokot, Dióst és Százhalmot) ismét elzálogosította Szapári Péternek további 18 évre, ez alkalommal 1200 forintért. Végül az említett birtokkomplexum 1722-ben visszakerült a földesúr kezelésébe. Az uradalom központjává Érd válik. Lassan benépesül és 1715-ben 14 jobbágy és 19 zsellércsalád lakja. A földesúr már provizort (felügyelőt, gondnokot) tart, aki 1729. március 22-én eltiltja Törökbálint lakóit Érd, Berki és Diósd határának használatától. Közben újabb királyi adománylevél erősíti meg az Illésházy család birtokjogát. 1732. május 9-én Érd és Tárnok falvakat, Berki és Diósd pusztákat, amelyeket az Illésházy család régi jogon, még a török uralom alatt is bírt, Illésházy József gróf úrnak újonnan adományozta az ausztriai ház iránt mutatott hűségéért és atyjának, Illésházy Miklós volt magyar kancellárnak érdemeiért. Nem sokkal később az adományozott (1735. január 10-én) elzálogosította Pongrácz Andrásnak és leányának Pongrácz Évának – aki Péterffy János felesége volt – a fentebb említett birtokot 15 622 forintért (ekkor Érdet mint mezővárost említik). A Péterffy család egészen 1750-ig birtokolja a területet, majd ismét az Illésházyakat találjuk itt.

Míg a birtok urai cserélődtek, a falu új lakosai rendületlen szorgalommal dolgoztak. De kik voltak, honnan kerültek ide ők, Diósd új népessége? A környező falvakban főként szerbek települtek le, akik Csernovics Arzén peki pátriárka vezetése alatt jöttek a hazánkba menekülő délszlávokkal együtt. Valószínűleg Diósdon is a megtelepülők között elsőként a szerbek jelentek meg, de népesebb csoport érkezett német nyelvterületről. Az új lakosok ősei a néphagyomány szerint Schwartzwaldból származnak. A telepesek zömét azonban feltehetően a bajorok alkották, mivel a Diósdon beszélt nyelvjárás – még az 1930-as évek megállapításai szerint is – a középbajorral mutatta a legnagyobb rokonságot. Ami a telepítések idejét illeti, pontos évszámot nem lehet megállapítani. A rácok már az 1690-es években szórványosan lakhattak Diósdon, tekintve, hogy a szomszédos Érden és Törökbálinton is a XVII. század utolsó évtizedében telepedtek le. A németség feltehetően Diósdra is a XVIlI. század elején jött. A benépesítésre vonatkozó évszám: 1746. A legelső Fejér megyei dikális összeírás, amely 1774-ben készült, Diósdon már 20 családot jegyez föl, akiknek összesen 17 tehenük és 92 kapás szőlőjük volt. A húsz családból 10 házas zsellér, kettő házzal rendelkező özvegy és nyolc alzsellér vagy házatlan zsellér, néha lakókként említik őket. Két házas és egy házatlan zsellér kivételével mindegyik családnak volt egy-egy tehene. S mind a húsz család kisebb-nagyobb szőlővel rendelkezett. A zsellérek vagy az uradalomba, vagy más szőlőbirtokosokhoz jártak el dolgozni és a munkájukból tartották fenn magukat. Diósd őste-lepeseinek tekinthető ez a húsz család. Névsoruk a dikális összeírás sorrendjében a következő:

Svaidlena János zsellér,
Maurer Mátyás zsellér,
Balczer András zsellér,
Vagne(r) Krisztián zsellér,
Hadinger Ferenc zsellér,
Miller Antalné özvegy,
Kligli Venezelné özvegy,
Praun (Braun) Antal alzsellér,
Horsveger Vilhel(m) zsellér,
Dobica Jakab zsellér,

Straub Joseff zsellér,

Alpik (Albitz) Benedek zsellér,
Braun Balind alzsellér,
Fiala Paal alzsellér,
Baranyai István alzsellér,
Hancz Ferenc alzsellér,
Havner Mihály alzsellér,
Gábor Miska alzsellér,
Zeman György alzsellér,
Korb János alzsellér

A zsellérek közül kettő magyar, tizenöt német és három szláv lehet a nevek alapján.

Az 1774-ben már bizonyítottan újjátelepült falu hamar virágzásnak indult. A II. József korában, 1785-ben megejtett népszámlálás már 37 családot, 172 lelket jegyez fel. Az új népesség az egykori Diósdtól mintegy 1,5 km-re építette fel faluját. Itt emeltetett még 1772-ben kápolnát Illésházy János a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére. (Ezt nevezzük a hagyomány alapján ma Szent Gellért-kápolnának.) A hajdani Diósd a múlt homályába burkolózott, s a friss betelepülők nem foglalkoztak a múlttal. Erősen, szorgalmasan dolgoztak, mert gyökeret kellett ereszteniük új „szülőföldjükön”.

A szőlőművelésből szépen gazdálkodó falu lakóinak többsége az elkövetkező századok sorsfordulói idején, mint önérzetes magyar vett részt az ő sorsukat is befolyásoló küzdelmekben. Mindennapjaikról (gazdasági-társadalmi helyzetükről) az 1828. évi adóösszeírások az alábbiakat írják: „Ezen pusztában laknak szőlőművesek, akik tulajdon házaiknál a főméltóságú uraságnak időről időre meghatározott áren-dát fizetnek s azonkívül három gyalognapot szolgálnak, akik pedig másoknál laknak, mint zsellérek, azok az árendának és szolgálatnak felét praestálják…”

A földesúr ekkor herceg Batthyány Fülöp. Az uradalom Diósd területén mindössze öt épülettel rendelkezett: a vendégfogadó, egy fészer, prés- és dézsmaszedő ház, egy csőszlakás és egy birkaúsztató szerepelt nyilvántartásában. Az uradalom tulajdonában és kezelésében öt hold kert, 150 hold szántó, 164 hold rét, hat és fél hold szőlő, 180 hold erdő és kb. 1000 hold „száraz és birkáknak alkalmatos legelő” volt. Az urasági összeírásban a 67 szőlőműves közül mind a 67 házban és négy présházban lakik, ezek a házas zsellérek, 37 pedig másoknál „zsellérképpen” lakik.

„Maaok házaikban lakó szőllőművesek”

1. Rolland Mátyás

35. Rötli Dienes
2. Fleischhaker Jakab 36. Braun János
3. Schmee (!) János 37. Dopita János
5. Mihalyek Mátyás 39. Schneider József
6. Dragon András 40 Albeker Sebastian (Sebestyén)
7. Müllner József 41. Mihalek Mihály
8. Laupbál (?) József 42. Albeker Terézia
9. Zsivákovits István 43. Albecker Antal
10. Tajninger 44. Tühl Antal
(Steininger ?) János 45. Hauszer József özvegye
11. Fing (Fink?) János 46. Hanszer (Hanzler) Mihály
12. Petrasits Ferenc özvegye
13. Schneider Sebastian 47. Lemlein Károly
14. Schneider Sebastian idem 48. Vidvindits (Wittwindisch) Pál
15. Baltzer Márton 49. Zeman István
16. Baltzer Ferenc özvegye 50. Korenik Antal
17. Braun Bernárd 51. Robits Joachim
18. Braun József 52. Zeman Pál
19. Grumm János 53. Schneider Mátyás
20. Veber (Weber) György 54. Vittinger (Wittinger) Mihály
21. Zsivákovits Antal 55. Jager (Jaeger) Antal
22. Schneider Bernhard 56. Pranger (Tranger) Benedek
23. Buzantsits József 57. Vidvindints Jakab
24. Romits György özvegye 58. Bajnanszky János
25. Vagner (Wagner) Pál 59. Rolland Ferenc
26. Zeman József 60. Leiszner Józséf
27. Maurer Péter özvegye 61. Leitner György
28. Bauman József 62. Dopita Jakab özvegye
29. Robits Jakab 63. Jónás Lőrinc
30. Ring János 64. 1/2 Baltzer Márton
31. Vagner (Wagner) János 65. Baranits Márton
32. Pencz András 66
33. Klein Mihály 67………………..
34. 1/2 Szabó Gábor

„Préss házakban lakó szőllőművesek”

1. l. Schrödl András

3. Khern József
2. Udvay (Udvary) János 4. Ring József

„Másoknál zsellérképpen lakó szőllőművesek”

1. Fleischhaker……………….

20. Majtzler József
2. Fernvágner……………….. 21. Horváth András
3. Picha Venczel 22. Szabó József
4. Kugyellák József 23. Natta Gábor
5. Vagner (Wagner) József 24. Thüll János
6. Güllner János 25. Endres Bernhard
7. Gákovits Mihály 26. Bamberger Antal
8. Maurer Mátyás 27. Progel Márton
9. Meszner Ferenc. 28. Albecker József
10. Baltzer József 29. Tüllner Márton
11. Natta Jakab 30. Koch József
12. Strauch Bernhárd 31. Hantzler Márton
13. Fantsik (Fantsek) Pál 32. Czin Mátyás
özvegye 33. Bodnár János
14. Czifári Ignác 34. Vegman (Wegmann)
15. Prehoda János György
16. Csernyák Mihály 35 Veber (Weber) Márton
17. Pátzas (Pátzius) János özvegye
18. Szokol Gáspár 36. Maurer József
19. Koch György 37. Baranits György

A fenti családnevek jó része ma is fellelhető Diósdon. Közülük 8 magyar, 75 német, 14 délszláv, valószínűleg sokác és 11 szlovák eredetű családot feltételezhetünk. A lakosság etnikai megoszlása megközelítőleg olyan, mint 1774-ben.

Az 1850. évi népszámlálás viszont 31 magyar, 603 német és 11 sokác főt mutatott ki. Feltehető, hogy a sokácok és szlovákok a többséghez, a németekhez asszimilálódtak. Mivel egyvallásúak és egyformán szegények voltak, a különböző etnikumok között az összeházasodás is könnyen ment. Az iskolai oktatás két nyelven folyt: németül és magyarul. 1840-ben iskola épült két tanteremmel. 1846-ban Josef Fuss tanító egymaga 114 gyermeket oktatott. Érdekes, hogy mennyi a téves, hamis adat a korabeli forrásokban. Fényes Elek is német-tót lakosságúnak mondja, sőt maga Braun Sebestyén bíró és Fusz József nótárius (aki tanító és jegyző is volt) vallják, hogy a község „eleinte tótok által telepített … diós erdő helyre, onnan nyerte is tudomásunk szerint Órás (orech) nevét”. Ezt változtatta az uradalom szerintük Diósdra. Maguk közt falujukat Órásnak nevezik, ez szerepel igen gyakran a tétényi anyakönyvekben is, csak az „írásokban pedig Diósd névvel neveztetik”. Abban igazuk van, hogy az írások, krónikák, oklevelek, a hivatalos iratok már 900 év óta Diósdnak ismerik a települést. Elgondolkodtató viszont az, hogy vajon szándékosan hamisították-e az adatokat, vagy nem ismerték saját elődeik történetét. Hiszen a bíró, nyilván tudta, hogy a Braunok már kilencven évvel ezelőtt, 1774-ben itt laktak. Talán a Braun Sebestyén-féle adatgyűjtés keletkezésének ideje (1864) magyarázatul szolgálhat, hiszen a kiegyezés előtt, a passzív ellenállás korában a felettes hatóság félretájékoztatása a jó hazafi feladata.

Szőlőművelés és gyümölcstermelés Diósdon

Figyelemre méltó, hogy az urasági összeírás csupán szőlőműveseket talált. A szőlőhegyen összesen 596 szőlőparcella volt hét dűlőben. A dűlők ekkor még mind német nevűek (Untere Reiche Ried = Alsó Gazdag dűlő, Ober Reiche Ried = Felső Gazdag dűlő, Sidonia Berg = Szidónia-hegy, Brandlsutten erste Ried-irtványra utalhat, Sonnenberg = Naphegy, Adler Berg = Sashegy, Valburga Berg = talán vársánchegynek volna fordítható).

Diósdpuszta 108 szőlőművelője közül csak 79-nek volt saját szőlőbirtoka. A megyei összeírás szerint Diósdon 318 szőlőbirtokot tartottak nyilván és ezeknek többsége 239 birtok más falubeliek kezében volt. így 10 tárnoki, 4 budai, 6 pesti, 47 érdi, 39 tököli, egy perkátai, 11 tétényi, 26 budaörsi, 85 törökbálinti és egy torbágyi lakosnak volt szőleje Diósdon. Jó hírű volt a diósdi bor és jó feltételei voltak a bortermelésnek. Az 1830 óta használt pecséten is szőlőtőke látható, és „Praedio Diós 1830” felirat olvasható. A diósdi népnek a század végéig fő jövedelmi forrása volt a szőlőtermesztés. Könnyen és jó, nagy pincéket tudtak kialakítani. Az 1828. évi állami adóösszeírás az uradalmi összeírással szemben 153 adózót talált, jobbágy és nemes nem lakott a pusztán. A zsellérek száma 59, a ház nélküli zselléreké 19, ott lakott még három kézműves: egy csizmadia, egy takács és egy szabó. Tudjuk, hogy egy asztalos is élt a pusztán, aki Óbudán kívánt letelepedni „engedelem nélkül és tartozásainak hátrahagyásával”. Szántót, rétet nem mutattak ki, ami volt az uraságé, összesen 244 pozsonyi mérő szőlőt tüntetett fel az összeírás. Az urasági és állami összeírásból adódó különbség a szőlőbirtokok különböző jogi állapotára vezethető vissza. Ugyanez az összeírás mindössze 51 házat tüntetett fel.

Az 1848-as forradalom különösen a zsellérközségek lakosaira hatott. Kiváltképp a Buda környéki településeken volt ez érzékelhető. Olyannyira, hogy Végh Ignác szolgabíró jelentette, hogy a zsellérek „beszélgetni kezdtek a szabadságról, miszerint sem a szolgabíró, sem a helybeli bíró és elöljáróság többé nem parancsol”. Roboz Ferenc, a váli járás szolgabírája pedig azt jelentette a megyének, hogy a zsellérek körében „a communizmusi eszmék” terjednek és ezért szigorúan felülvizsgálta a nemzetőrségbe jelentkezettek névsorát. Diósd népében erősen élt a szabadság utáni vágy és az áldozatkészség, 41 főjelentkezett nemzetőrnek. Ez 1848-ban a 18 éven felüli férfilakosság közel 25°/o-a volt. A környék falvaiban – Tárnokon 35-en, Érden 55-en, Bodmérpusztán 11-en, Sóskúton mindössze 15-en jelentkeztek nemzetőri szolgálatra.

A szabadságharc leverését követő önkényuralom idején két döntő jelentőségű esemény történt Diósd fejlődésében: az egyik a községi szervezet kialakulása, a másik a földesúri kötelékekből való kiválása. Az 1850. évi népszámlálás még Diódpusztáról szól, 1864-ben Pesthy Frigyes kérdéseire már a községi bíró és a jegyző válaszol. A község számadásai 1853-tól vannak meg, az egyházi anyakönyveket 1854-től Téténytől elkülönítve vezetik a tétényi plébánián. Mindez pedig csak akkor indokolt, ha Diósd önálló község. Az 1897. évi alispáni vizsgálat alapján is az állapítható meg, hogy Diósd községi szervezete 1853 körül alakult meg.

A másik nagy esemény az uradalmi kötelékből való kiválás. Az érdi uradalom 1848-ban Sina-bárók kezébe került. Tőlük a Wimpffen-grófok öröklik és bírják még a századforduló idején, majd a világháború után Károyi gróf az uradalom birtokosa. A község területének fele nagybirtok. A szőlőterület 99°/o-a a parasztoké, az erdő az uraságé, a legelő egyharmada a parasztoké, a szántó legalább 90°/o-ban szintén az uraságé. Ez a megoszlás egészen 1870-es évek végéig fennállott.

A falu népe 1848 után is elsősorban a szőlőműveléssel foglalkozott. Fényes (1851) szerint Diósd „igen becses fejér bort termő szőlőhegy-gyei” bír. Sőt 1864-ben maga a bíró is vallja: „A szőlőhegyek általánosan ismert jó bort termelnek, kiváltképpen a délnek fekvő Sashegyi része.” A pesti borkereskedők szívesen vásároltak Órás, illetve Órás minőségű bort. Az 1880-as években a filoxéra kipusztította a szőlők nagy részét. Bár a megfelelő védekezés hatására újra nőtt a szőlőterület, de 1935-re alig érte el a réginek 40°/o-át. A szőlőkben új fajtákat és gyümölcsfákat is telepítettek. 1935-ben területük 118 holdnyi. A tavaszig tartósított szőlő és a diósdi bor továbbra is keresett volt a budapesti piacon. Hamarosan az őszibaracktermelés és -értékesítés vált a legfontosabb megélhetési forrássá. (Az őszibarack-termesztés egyeduralkodóvá válásában nagy szerepe volt a növénynemesítő Magyar Gyulának, Bánlaki Sándornak, Budafok főkertészének és Albitz Ferenc gazdálkodónak.)

Bár a nagybirtok az évek során folyamatosan morzsolódott, ennek nyertesei nem föltétlenül a falu lakosai voltak. Az első világháború után hatszáz és ezerkétszáz négyszögöles parcellákat osztottak ki a néhány hadviselt között, akik csak harmadába kapták a földet, amely vizes volt és ezért nem akarták még elfogadni sem. De a harmincas években meginduló nagyarányú parcellázás a lakosság növekedését eredményezte.

Az 1935. évi 1460 hold 567 birtokos között oszlott meg. A hadviseltek földhöz juttatása és a Károlyi-féle parcellázás (1936. szept. 28.) növelte a birtokosok számát. A kiosztott házhelyek beépítése gyors iramban folyt. A főváros közelsége és a nagytétényi üzemek új munkalehetőségeket kínáltak és ezért a népesség fejlődése, növekedése nagyjából egyenletes volt.

Csak 1880 és 1900 között tapasztalható csökkenés, mely a szőlők kipusztulása és kis részben a kivándorlás és foglalkozásváltás miatt következett be. A népesség az 1848 utáni harminc esztendőben egyenletesen emelkedett.

Az elvándorláson kívül szembetűnő a foglalkozásváltás is. Még 1910-ben az összes keresők 60%-a a mezőgazdaságból él, húsz év múlva már csak 50%-a. Ezzel arányosan 1910-ben 28%, 1930-ban már 35% az iparban foglalkoztatottak száma. Figyelemre méltó a nők részvétele. Az iparban dolgozó 162 főből 33 nő. Az 1930-as évek közepén Diósd munkaképes lakosságának 32%-a Nagy-Budapesten dolgozik. Az 1940-es évek elején Diósdon is létesült gyár, amely kezdetben 40-50 fővel, később száznál is több munkással dolgozott. Ez a folyamat a második világháború előtti évtizedben az egész társadalomszerkezet megváltozásához vezetett. És bár szabadidejében a diósdi munkásság kertjében dolgozgatott, mégis a település lakóira inkább a polgári létforma és értékrendszer volt jellemző, mint a paraszti.

Végül felmerül a lakosság etnikumának alakulása is. A feudalizmus korszakában a családnevek után ítélve a lakosság 75%-a német, 25%-a magyar, sokác és szlovák származású. Az 1850. évi osztrák népszámlálás 31 magyar, 603 német és 11 sokác lakost talált Diósdon. Az 1869. évi magyar népszámlálás nem tüntette fel az anyanyelvet, az 1880-as pedig a beszélni nem tudó gyermekeket sehova sem sorolta be. A község magyarosodása két tényezőnek tudható be. A német etnikumú lakosság jelentős része társadalmi helyzeténél fogva a függetlenségi Kossuth-párttal rokonszenvezett, másrészt a soketnikumú budapesti és Budapest környéki munkásság is erősen magyarosodott. Diósd magyarosodása és az ipari munkásság számának növekedése párhuzamos folyamat volt. Az iskola két tanítójával (1922 óta négy tanerős) aligha tehetett sokat, különben is a tanítók nagyobb része, többnyire a jegyző és a pap is német származású volt. Sőt, amikor a kultuszminiszter 1924-ben javasolja, hogy az állami iskolában a jövő tanévtől kezdve a tanítási nyelv német legyen, akkor még az évben kénytelen a tanfelügyelő jelenteni: „A német tanítási nyelv bevezetését a lakosok nem kívánták.” Korábban a magyar nyelv nem tudása még választott tisztségek esetén sem jelentett hátrányt. Endresz József községi bíró 1891-ben kérte felmentését a diósdi bírói állásból, mert a magyar nyelvet sem szóban, sem írásban nem bírja. S ezt igazolandó, a jegyző által fogalmazott magyar nyelvű kérvényt gót betűkkel írta alá. Mire Szűcs Jenő főszolgabíró írásban megállapítja, hogy Endresz „annyira bírja a magyar nyelvet, hogy a bírói tisztséget betöltheti”, és különben is ő a leggazdagabb ember a faluban. S ha továbbra is vonakodna, rendbírságot helyezett kilátásba. Így maradt ezek után bíró „Josef Endres jung”.

A magyarosodás kulturális emelkedéssel is járt. Míg 1869-ben 111 férfi és 189 nő volt analfabéta, kereken 300 fő, a lakosságnak közel 40%-a, addig 1910-ben a 896 főből már 632 ír és olvas, a lakosságnak csupán 30%-a írástudatlan, 1941-ben a 2602 főnyi lakosságban mindössze 57 analfabétát (4%) találtak. Ekkor már magasabb képzettségűek is találhatók nagyobb számban: 17-en rendelkeznek főiskolai végzettséggel. A középiskola nyolc osztályát 48-an, hat osztályát 26-an, négy osztályát 221-en végezték el. A diósdi iskola igazgatójának nagy szerepe volt a közművelődésben. Szépen fejlődött a sportélet (1919-ben megalakult a Diósdi Torna Club), rendeztek színi előadást, és az elengedhetetlen szüreti mulatságokon kívül gyakoriak voltak a táncos rendezvények, a bálok. Érdekes viszont, hogy 1926-ban a kormány hivatalos lapját senki nem járatta Diósdon, ösz-szesen 23 darab újságra fizettek elő: a Pesti Hírlap 10, a Magyarság 8, a Neues Volksblatt 5 példányban járt.

A lakosság majdnem kizárólag római katolikus vallású volt. Az azonos vallás a különböző etnikumok egybeolvadását elősegítette. A nagy betelepedés után, 1941-ben a római katolikusok száma 83%-ot, a protestánsoké 16%-ot, az egyéb vallásúaké 1%-ot tett ki.

Diósd társadalmi élete mozgalmas volt. Már 1870-ben Olvasóegylet alakult 48 taggal, 1898-ban Magyar Olvasókör is működik, valószínű-leg ez alakult át később Magyar Társaskörré. A két világháború között hitelszövetkezetről tudunk, és megalakult a Hangya Termelő, Értékesítő és Fogyasztási Szövetkezet kirendeltsége is. Lassan okulva a régi tűzvészből, 1889-ben megszervezik az önálló tűzoltóságot. Még két szövetkezet is működik a faluban: a Diósdi Segélyegylet és a Diósd és Vidéke Szőlőtermelőinek Szövetkezete.

A község kis lélekszáma ellenére mindig ragaszkodott az önállóságához és nagyközségi mivoltához. Az alispánnak büszkén jelentik, hogy kik a tisztségviselők (1885-ben Bosantsits Alajos a bíró, Zsidákovits Bernát a törvénybíró. Zsidákovits József a pénztárnok, Fink Bernát a közgyám). Három év múlva felterjesztik a húsztagú képviselő-testület névsorát. Közülük 10 virilis (tehát legtöbb adót fizető) és 10 választott. Virilis képviselők: Schober Ferenc, id. Fink József, özv. Weber Alajosné, ifj. Endresz József, özv. Meiszner Anna, Zsidákovits Bernát, ifj. Pranger Benedek, özv. Braun Józsefné, özv. Denkinger Benőné, Zsidákovits István. Választott képviselők: Zsidákovits József, Reiter Mátyás, Schneider Imre, ifj. Zsidákovits Antal, Pencz Pál, Zsidákovits Sebő, és 1877-re: Zsidákovics Imre, ifj. Wagner Antal, Schneider Bernát.

A századfordulón megejtett felügyeleti vizsgálat (1898. dec. 9-én) megállapítja, hogy a bíró, jegyző, aki 37 éves, tanítóképzőt végzett, 1880 óta segédjegyző 1891. febr. 5-ig, azóta pedig jegyző, oklevelének kelte 1885. okt. 7. Nyilvánvalóan a család már hosszabb ideje szerepet játszott a falu közéletében, hiszen 1864-ben is volt egy azonos nevű nótárius (Josef Fuss – D. L.). A vizsgálat megállapítja, hogy a kivándorlás nem vesz nagyobb arányokat.

Az első világháborútól a rendszerváltásig

Az első világháborúba 150 fő vonult be, közülük harminchárman haltak hősi halált. Emléküket egykor harminchárom fa és emlékmű őrizte. Mára csak az emlékmű maradt meg. Márványtábláján az alábbi neveket olvashatjuk: Áman László, Albecker Antal, Albecker József, Bencze Dániel, Bencze József, Berki József, Bogár Károly, Borsos József, Fink János, Fink József, Irreiter István, Jäger Antal, Hack László, Léber Márton, Maurer Nándor, Natta Antal, id. Progel Antal, ifj. Progel Antal, Seemann Rudolf, Sax József, Schneider Ferenc, Schneider László, Schneider Mihály, Schneider Nándor, Schober Róbert, Szabó Gyula, Szinger József, Tóth Ferenc J., Tóth Ferenc A., Tóth Imre, Wágner Ferenc, Wapler Károly, Zsidákovits Sebő. Az otthoniak is sokat nélkülöztek, Diósd nem tudta ellátni önmagát. Annyira problematikus volt egyes községek helyzete, hogy 1919. március 5-én maga a kormánybiztos kért rendkívüli kiutalást a rekvirált gabonából néhány község, így Diósd részére „a komolyabb zavargások elkerülése végett”. A Tanácsköztársaság kikiáltása után a diósdi szocialista pártszervezet bizalmi testülete 1919. március 30-án héttagú paraszttanácsot és nyolctagú munkástanácsot választott. A végleges tanácsválasztás azután április 6-án történt meg, némileg változott összetétellel. A direktórium tagja lett: Albitz Ferenc, Csihák Károly és Varga Mihály. Tanácstagokká az alábbiakat választották: Albitz Ferenc, Csihák Károly, Sittner Rezső, Mihalek Fábián, Varga Mihály, Irreiter Fábián, Denkinger Károly, Haszán István, Wagner Károly és Tóth Nándor. A Tanácsköztársaság megdöntése után a rohamos infláció, majd a világgazdasági válság nyomán keletkezett munkanélküliség nehezítette a lakosság életét. Az árak rohamos növekedése miatt drágasági pótlékot kellett fizetni a körorvosnak, a szülésznőnek, a postaküldöncnek, a postaügynöknek és a jegyzőnek. Adományokat szavazott meg a képviselő-testület az erdélyi segélyakcióra a róm. kat. egyházközségnek, a gyermekvédő mozgalomnak és a Szent György Kórháznak. Adóügyi jegyzői állást szerveztek 1921. febr. 7-én, majd 1928. márc. 9-én a közgyűlés díjnoki állást létesít.

A község nyugalmát erősen felkavarta a Károlyi Imre-féle parcellázás. Bár az iratok nem említik, nyilvánvaló, hogy minden földszerzési álom teljesen illuzórikussá vált. A parcellázási iroda pedig Érdliget néven adta el a diósdi parcellákat. Sőt Gyula-telep mellett vasúti megállóhelyet is terveztek Érdliget elnevezéssel. A diósdi képviselő-testület tiltakozott az elnevezések ellen, és valóban egy éven belül már a Diósdliget elnevezéssel találkozunk. Még ez évben újjáalakult a képviselő-testület, ekkor Denkinger Lajos volt a bíró és Herbst Mihály a jegyző. Jónás Bernát a törvénybírói, Mihalek Fábián a közgyámi, Zsidákovits István a pénztárosi tisztséget töltötte be. Herbst Mihály 1934 tavaszán megvált jegyzői tisztségétől és 1934. aug. 4-én 37 pályázó közül Bognár Dezső vértesboglári jegyzőt választották meg Diósd vezetőjegyzőjévé.

A nehéz helyzet ellenére is fejlődött a település. A villanyvilágítás bevezetésére 1919 után került sor. 1920-ban létrejött a Deák Diósdi Kőbánya Részvénytársaság. Ez a kis üzem keveset enyhített Diósd gondjain a válság idején, amikor az ellátatlanok száma meghaladta a 300-at, 31 férfinak ruhára, cipőre, 84 családnak téli tüzelőre volt szüksége. Az 1932-ben megindult parcellázás óta folyamatosan épültek a lakóházak. 1934-ben elkezdték a strandfürdő, 1935-ben a Kaszinó és szálloda építését. 1936-ban bevezették az utcai közvilágítását, s megindult a balatoni műút építése. Még ebben az évben megszervezték az önálló orvosi ellátást, orvosi lakást is építettek. 1938-ban tatarozták a templomot.

A II. világháború folyamán, 1941-ben hadiüzem létesült a községben, a későbbi Csapágygyár. 1942-ben kezdték meg a diósdi rádióállomás építését, de a háború miatt ez abbamaradt. A diósdi kőbányában 1943-ban lőszerraktárat akart a német hadvezetés létrehozni, de az ellenőrző robbantások hatására elálltak tervüktől. A Törökbálint felől érkező szovjet csapatok valószínűleg fokozatosan szállták meg a község területét. (A diósdi falukrónika szerint 1944. december 24-én, a Pest Megyei Levéltár 1963. évi hivatalos adatgyűjtése szerint december 27-én érkeztek a harci alakulatok.) A háború folyamán pusztult el a diósdi fenyő- és tölgyerdő is. Pontonhíd építéséhez kezdték kitermelni Budapest ostromlói. A megkezdett erdőirtást a fagyoskodó polgári lakosság fejezte be. Az erdő kipusztulása megváltoztatta a település mikroklímáját, lényegesen szárazabbá, melegebbé vált.

A községi közigazgatás az érdligeti kaszinóban kezdte meg működését. A nyár elején, 1945. június 30-án megtartotta első ülését a községi képviselő-testület. Állásában visszatartották Bognár Dezső vezetőjegyzőt, és Kriszton László lett a községi bíró. Nemsokára lemondott Kriszton, és helyette Haas Józsefet, kommunista párttagot választották bírónak. Még május 3-a előtt megalakult a Nemzeti Bizottság 12 taggal, első elnöke Barna József, más források szerint novemberben Markos Ferenc lett az elnöke.

A képviselő-testület 1945. november 10-én egyhangú határozattal kimondta, hogy Diósd községnek Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyéhez való csatolását helyesli és a község érdekében állónak tartja. A beszolgáltatással kapcsolatban megjegyzik, hogy a szántóföldek tulajdonosainak nagy része nem is diósdi, hanem törökbálinti lakos.

Az 1946. év elején ismét újjáalakul a helyi vezetés. Bírónak megválasztják Németh Ferencet, a Kisgazda Párt tagját, törvénybíró a szociáldemokrata Eisemann Mihály lesz. Egyúttal kérik Diósdliget és az anyaközség szétválasztását, mert szerintük “Diósdliget és az anyaközség soha harmóniába nem kerülhet”. A hattagú elöljáróságban minden párt képviselve van. A kisgazdák három taggal, a parasztpártiak egy taggal, a munkáspártok két-két taggal képviseltették magukat. Kommunisták Berényi László és Wittwindisch Ferenc, parasztpárti Miklós A. Ferenc, szociáldemokrata Kerek Lajos és a törvénybíró, kisgazda még a bírón kívül Sax Antal és Krammer Gyula.

A földosztással kapcsolatban Diósd emlékkrónikája 1945-1970 azt közli, hogy a Károlyi- és a Sík-féle parcellázások 1945 előtt befejeződtek, amit igazolni látszik a megnövekedett lakosság száma. Az otthonukból elűzött kitelepítettek vagyonát, 64 gazdaságot elkoboztak, és elsősorban erdélyi és felvidéki menekült családok kaptak házat és földingatlant.

Az új élet megindulása nem volt problémáktól mentes. A háborús közélelmezési nehézségek megszüntetése nem ment egyik napról a másikra. Ehhez járult még a háborús károk helyreállítása.

Még az 1945. évben történt, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945-4330. sz. rendeletével Fejér megyéből Pest megyéhez csatolta az Érd környéki községeket, így Diósdot is. Az átcsatolás időpontja 1946. január 1. A tényleges átcsatolás 1946. február 14-ével történt meg. A községi képviselő-testület indokolásában szerepelt, hogy a község Budapest határától 12 km távolságra fekszik és Nagy-Budapesttel úgyszólván összeépült. A község lakosainak többsége, 80%-a Budapesten dolgozik, s terményeiket is Budapestre szállítják.

Diósd Pest megye budai járásába került. A község képviselő-testületének működését felfüggesztették még 1946 folyamán és a Nemzeti Bizottság vette át (részben) a hatáskörét. Ennek Almási Antal, a községi pártszervezet titkára lett az elnöke 1947-1948-ban. Sűrű személyi változások következtek be a jegyzői, bírói és egyéb tisztségekben. A község életében lényeges momentum a téeszesítés elmaradása. A tradicionális őszibarack-termelésre és -értékesítésre alapozott őszibarack-begyűjtő a ’80-as évekig sikeresen működött.

Diósd lakossága rohamosan fejlődött. 1960-ban 1434, 1970-ben 2233, 1980-ban 3304, 1990-ben 3653, 1996-ban 4661 fő volt Diósd népessége; a 2000. évben községünk lakossága meghaladta az ötezret. A lakosság növekedésével párhuzamosan épültek a házak és a lakások. A nagyarányú parcellázások még Demény János több mint két évtizedes (1957-1978) tanácselnöksége idején kezdődtek. Főként hétvégi üdülőtelkeket alakítottak ki. Nyaranta hétvégeken 10 ezernél több ember (lakos és üdülő) tartózkodik Diósdon. 1969-ben Üdülőtelepi Bizottság is alakult. Annyira beépült Diósd, hogy 1973 óta nincsen külterülete. Fejlődött a csapágygyár, épült iskola, könyvtár, több kilométernyi úthálózat, lakótelep. A fejlődés folytatódott Hermann Ferenc és Nagy István tanácselnöksége alatt. 1989-ben partnerkapcsolat jött létre az akkori NSZK-beli Alsbach-Hähnleinnel. A két település mindennapjai, múltja és jelene megismerésén túl kulturális híd is létrejött.

Schober Mihály vendéglője (Wágner Ferenc rajza)

Schober Mihály vendéglője (Wágner Ferenc rajza)

Forrás: Élni és vállalkozni Diósdon. Szerk.: Kiss Zoltán. Kornétás Kiadó, 2000

Közli még: Görögné Horváth Katalin: Az én Diósdom. Kornétás Kiadó, 2009